logo

Műsorújság

×
Kövessen minket Facebook-on is!

Már követem az oldalt!

Ügyészségi számok tükrében: túlbiztosított-e az uniós pénzügyi érdekvédelem?

Az uniós költségvetés és a közösségi pénzügyi érdekek védelme az utóbbi évtizedekben kapott egyre nagyobb hangsúlyt, aminek az az alapja, hogy az EU a tagállamoktól független, önálló költségvetéssel rendelkezik, és a belőle származó pénzeszközök és források vonatkozásában gyakran valósulhatnak meg a büdzsét károsító, különböző gazdasági bűncselekmények. Egyes becslések szerint az uniós pénzek 10-20 százaléka is eltűnhet ilyen deliktumok következtében – írja ifjabb Lomnici Zoltán alkotmányjogász az Alaptörvény blogon.

Erre a szabályozás túlbiztosító, bonyolult volta is magyarázat lehet, mivel annak keretei között nehéz nyomon követni, illetve ellenőrizni a források felhasználásának jogszerűségét.Itt tehát az Európai Unió pénzügyi érdekeinek megsértése, illetve a költségvetési csalás tárgykörébe tartozó olyan bűncselekmények eseteiről van szó, amelyeket az EU által vagy nevében kezelt költségvetésre, az így meghatározott célra felhasználható forrásokra követtek el.

A magyar Büntető Törvénykönyvben az Európai Unióról szóló szerződés K.3. cikke alapján, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló 1995. június 26-án elfogadott PIF Egyezmény alapján kapott helyet a szabályozás. Az Európai Unióban, illetve annak 1993 előtti jogelődjében az EU pénzügyi érdekeinek védelme a csalás elleni koordinációs egység nevű munkacsoport 1988-as létrehozásával kapott hivatalos formát, majd az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szólóegyezményt az 1995. július 26-i tanácsi jogi aktus vezette be. A brüsszeli székhelyű Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF)1999-ben jött létre. A 2017. október 12-i (EU) 2017/1939 tanácsi rendelet létrehozta az Európai Ügyészséget (EPPO), amely 2021 júniusában kezdte meg működését.

Egy magyar kutatás eredményeiből az Unió pénzügyi érdekvédelme kapcsán az derül ki, hogy hazánkban 2002–2017 között, vagyis 15 év alatt az EU költségvetése sérelmére összesen 473 darab bűncselekményt követtek el, vagyis az összegző munka – a meglévő tények, megfigyelt adatok, tapasztalatok alapos kiértékelésével – összesen ennyi ügyészségi akta, és az azokhoz kapcsolódó nyomozati, illetve bírósági irat érkezését számszerűsítette az ügyészségek egyéni leválogatása alapján. A kutatás ezekből az ügyekből egy szűkített, 200-as mintán – a nyomozás elrendelésétől a nyomozás befejezéséig tartó időszakra vonatkozóan – azt állapította meg, hogy a vizsgált ügyek 4,5%-ában két hónapon belül, 17%-ban három hónapon belül, 9,5%-ában 1 év és 14 hónap között, 14,6%-ában több mint két évig nyomoztak. Legnagyobb arányban (közel 30%-ban) egy éven belül, míg az ügyek 25%-ában 14 hónap és 2 év között fejeződött be a nyomozás a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) illetékes szervénél.

A jogalkalmazásban megjelenő fő buktató itt az, amit túlbiztosításnak vagy túlszabályozásnak nevezhetünk. A túlszabályozás egyoldalúan, és tartósan nagyon sok érdek és személy, csoport és vállalkozás rovására terhelve támaszkodik a szabályok alkalmazására és betartatására. Ez különböző, de sokszor egész biztosan kombinálódó jogalkalmazási dilemmákat is ölthet, és a tényállások szintjén a túlbiztosított uniós érdekvédelem generálta problémák – egy ponton túl – azzal fenyegetnek, hogy nem adnak igazságot a fennálló jogi összetettségnek. A tagállami hatóságok így kényszerhelyzetbe kerülnek (például az adott, vizsgált eset még egyáltalán nem fordult elő a gyakorlatukban), a jogalkalmazás pedig jelentősen nehezítetté válik.

Az uniós pénzügyi érdekvédelem a jogalkotás tekintetében múltorientált, és olyan gyakorlatot állít elő, amelyben – az aránylag még gördülékenyen kezelhető esetekben – a hatósági rutinok „kiküszöbölik” az ügyekben fölmerülő problémák igazságos jogi orvoslását, legalábbis azoknál, amelyeket az uniós elvárások alapján tudnak kezelni. Ez még ha nem is igaz számos esetre természetesen, attól még a jogalkalmazás merev lesz, és terheli a tagállami igazságszolgáltatás rendszerét.Ahogy a kutatás is utal rá, ilyen eljárásoknál egyébként – megszüntető határozatok esetén – a jogi eljárás során keletkezett valamennyi bűnügyi költséget a tagállam viseli, ezért az adott államra terhelt fennmaradó költség jelentős mértékűnek mondható.

Az Európai Bizottság 2019 áprilisában – egy új előterjesztett stratégia, hosszabb távúnak szánt terv keretei között – aktualizálta saját 2011. évi csalás elleni stratégiáját, elvileg azzal a céllal, hogy javítani tudja a csalás elleni küzdelem koordinációját a Bizottság különböző szervezeti egységei között. Az uniós költségvetés védelmét szolgáló általános feltételrendszerről szóló 2020/2092 rendelet elfogadásával bevezették a jogállamiságra vonatkozó feltételrendszert a közös büdzsét óvó eljárás részeként, hogy a jövőben ezáltal kezelhessék az elvek „folyamatos megsértését”. A rendelet 2021. január 1-jén lépett hatályba.
Itt érdemes megjegyezni, hogy egyes szakmai vélemények alapján a kérdés EU-s szervezeti kerete, szabályozása jogbiztonsági problémákat is fölvet. Eszerint például az OLAF egy ad hoc, ellentmondásos, nem megfelelő módon kodifikált környezetbe ágyazódik be nagyrészt a saját maga által előírt olyan operatív szabályokkal, amelyeket a törvényesség és az alkotmányosság szigorú megszorításain belül lenne csak szabad alkalmazni a bűnügyi nyomozásokban.

A ’rule of law’, azaz a jogállamiság esetleges politikai fegyverré tételével kapcsolatban pedig egyre erősebben merülnek fel tagállami aggályok. Bár a jogállamisági procedúrák támogatói előszeretettel érvelnek azzal, hogy az ilyen eljárások az adott kormányzati hatalom, és vezetőpolitikusok visszaélései ellen irányulnak, a brüsszeli fősodor valójában mintha a demokrácia régi alapelveit tekintené viszonylagosnak. A polgároknak ugyanis a választások alkalmával lehetőségük van arra, hogy eltávolítsák a vezetőket a hivatalukból; másodszor, a joguralom, a jogbiztonság követelménye a már meglévő és bevált intézményeken keresztül érvényesíthető leghatékonyabban, mégpedig a hivatalban lévő egyes vezetők politikai mérlegelési jogkörének törvényes-alkotmányos korlátaival a választások közötti időszakban. Ez alapozhatja meg jól a fennálló jogállami rend biztonságát és az állampolgárok biztonságérzetét is. Az Unió számos intézményének vezetői ezzel szemben nem rendelkeznek közvetlen polgári felhatalmazással, így nem is igazán számoltathatók el politikai értelemben, ezzel együtt fontos és jogos elvárás lehet irányukban, hogy az európai integrációs közösség vezetőiként a „jogteremtés” terén sem szakadjanak el az uniós polgárok hétköznapi valóságától.

Az uniós pénzügyi érdekvédelem nem nehezítheti (tovább) a polgárok előtt amúgy is ott lévő kihívásokat. Az elmúlt 10-15 esztendő tapasztalatai alapján a válságos idők korát éljük, és ez a kedvezőtlen irányú folyamat az utóbbi pár évben ismét fölerősödött. Önmagában az a tény, hogy egyre kiszolgáltatottabbá válnak a vállalkozások, és velük együtt számos gazdasági, ipari ágazat, arra is kellő alap lehetne, hogy a túlbiztosítottságból eredően (is) eltúlzott számban indult, időnként nehezen, és nem is kellő alapossággal végigvihető eljárások alapkoncepciója kritika alá vonható legyen.

A vállalkozási tevékenységeknek, kisebb-nagyobb gazdasági célú projekteknek csak a töredéke lehet közösségi finanszírozású, és a sokszor elmaradottabb vidéki térségekben még az uniós elvárások miatt esetleg túlszabályozott jogi környezettel is félve bajlódhatnak a vállalkozók, mivel potenciális gazdasági bűnelkövetőkként kezeli őket az európai jogalkotói logika. Arról nem is beszélve, hogy az előnyök és lehetőségek bátor kihasználását, az elsősorban nem gátló korlátozások nélküli cselekvéseket ösztönző, pozitív szemléletű közösségi jogi gondolkozással nem is lenne várható, hogy a gyakorlat szintjén már életszerűtlen jogi regulációval el lehet érni kedvező és fenntartható jó irányú változásokat. Az uniós jogalkotásban tehát komoly gondok mutatkoznak, az Európai Unió szervei a szabályozó döntéshozatalban pedig gyakran túlzottan lassan is reagálnak, és a merevebb jogforrási keretek eleve nehezíthetik is az alkalmazkodást az újabb kihívásokhoz.

Az igazi gond a jogalkalmazás tekintetében, hogy a túlbiztosító központi elvárások az Európai Unió részéről nagyon a tagállamokra terhelik az elvárások teljesítéséhez szükséges eszköztár, gyakorlat és kapacitás megteremtését. Az ügyészségek igyekeznek az eljárásokkal kapcsolatos uniós jogi elvárásokat – a releváns téma természete, azaz ratione materiae jellege miatt is – szem előtt tartani, és felügyelő állami szerepüket betöltve, azok érvényre jutását elérni ezen eljárásokban. Ezért tud kialakulni egy olyan gyakorlat, hogy az uniós források kárára elkövetett csalások, ilyen vonatkozású ügyek, folyamatok, tendenciák követésére a túlszabályozás miatt nem is áll rendelkezésre megfelelő jogalkalmazói kapacitás – és még sorolhatnánk. Mindezek alapján – amiként a fentebb hivatkozott kutatás is fölveti végül a kérdést – hogyan lehet az EU-s forrásokhoz kapcsolódó ilyen követelményrendszert működtetni?

Ajánljuk még